• Mi az? Mi történt?
• Az, hogy megint elaludtál. – akkor vette észre, hogy az egész osztály és a tanár úr is rá figyel.
• Elnézést. – hebegte pirulva. Zavarában egész órán át maga elé bámult. Többen összenevettek.

Az óra végén próbált volna gyorsan kislisszolni a teremből, de a biosztanára elkapta.

• Watson kisasszony! Ez már nem az első eset, hogy elaludt az órán.
• Tudom és sajnálom.
• Csak azért nézem el önnek, mert kitűnő a tantárgyból. – Amy minden tantárgyból kitűnő volt.
• Köszönöm! Ígérem ez többet nem fog előfordulni. – hadarta gyorsan és szinte rohant ki a teremből.

Ez is Kai miatt van! Mindig csak rá gondolok. De annyira helyes. Álmodozásából a csengőszó zökkentette ki.

• Már be is csöngettek? – futólépésben indult el a következő terem felé. A folyosó végén egy meredek kanyar várta. Nem számított rá, hogy valaki pont jön vele szemben. Már csak azt vette észre, hogy a földön fekszik, táskája pedig az ütközés áldozatának fején landolt. Lassan felnézett.
• Jaj ne! –nyögte halkan. Pont Kai volt az akinek sikerült nekimennie. A fiú leporolta magát, megigazította a hosszú fekete haját, majd a lányhoz sietett.
• Jól vagy? - kérdezte a még mindig földön fekvő Amyt.
• I-i-i-igen – hebegte a lány. Kai Amy felé nyújtotta a kezét. Egy gyengéd mozdulattal felsegítette a őt. – Au!
• Mi a baj?
• Nagyon fáj a jobb lábam. – szólt a lány és próbált elindulni sántikálva a terme felé.
• Hagy nézzem!
• Nem kell. –érezte, hogy egyre jobban vörösödik, de a fiú mér letérdelt és a térdét vizsgálta. – Mi??? – hirtelen rákvörös lett.
• Megdagadt a térded. Biztos ahogy elestünk. Gyere elkísérlek a gyengélkedőre. – azzal átkarolta Amyt és már kísérte is a gyengélkedő felé.